Nem megyek. Nem, hogy nem akar randizni. Csak annyit teszek, hogy nem idáig adtam.
Mint amikor az én kis tervezőmbe rendezem a hétemet, csak bizonyos órákat blokkolok azokért a dolgokért, amelyeket nagyon érdekel, mint egy hajfelvétel a szétválasztott célokra, és egy élelmiszerüzletet, hogy megvásárolhassam kedvenc, túlértékelt csokoládéimat. Tudom, a dolgok, amiket kézen fogva tudok, boldogságot hoznak.
Sok hobbi is van. Amikor nem dolgozom, írok … jól … társkereső, zavarom a zenekarommal, vagy gyakorolok egy csoportos fitness osztályban. És amikor egyiket sem csinálom, alszom.
Az időm túl értékes ahhoz, hogy elpazarolhassam azt a végleges tervet, hogy olyan embert láthasson, akit még nem tudtam. Hogyan töltenek idegen embertől egy-három órát, és ha nem megy jól, elég motivációval kell rendelkeznie ahhoz, hogy ezt az egészet újra meg újra néhány nappal később?
Találkozni azokkal az emberekkel, akikkel még soha nem találkoztatok, és ítélve őket abban a tekintetben, hogy romantikusan illeszkednek-e az életedbe, kimerítő, időigényes, és egy hatalmas beruházás valamire, amely nagyobb valószínűséggel, mint nem, nem fog hatalmasnak lenni minden. A társkereső nagy szerencsejáték, kevés fizetés.
Most, hogy találkozol valakivel szervesen, miközben a saját dolgaimat csinálom, egy teljesen más történet. Egyszer találkoztam egy fickóval a Broadway sarkán és a Manhattan 8. utcáján, aki három évig a barátom volt. Egy másik alkalommal találkoztam egy fickóval egy bárban, akivel egy évig barátom volt.
Mindkét kapcsolat tudatlanul, véletlenül, váratlanul és minden erőfeszítés nélkül történt. Nem kellett lemondanom valamit, amit szeretek csinálni valamiért, amire nem vagyok biztos. És azt mondták nekem, hogy a legjobb szerelmek történnek anélkül, hogy először megkérnék az engedélyt.
Tehát ha a szeretet állítólag megtalálja, amikor nem keresünk, akkor miért is létezik a társkeresés? Miért bíztatjuk meg, hogy proaktív módon keressünk valamit, ami eljut hozzánk? Miért fektetünk annyi időt, energiát és reményt a Tinder és a Bumble, valamint a barátaink és a vak dátumok felépítését a szüleink javaslatai alapján?
Persze, a társkereső nem a teljes időpazarlás. Ez megvilágosodhat. Ismerjük a férfiakat. Magunkról is megtanulunk: mit akarunk élni az életünk hátralévő részében, és mi nem vagyunk. De megpróbáljuk megragadni azt az egyensúlyt, hogy “teszünk minket” és aktívan megyünk a napokon, teljesen magunk mögött állunk – és őszintén szólva lehetetlennek tűnik. A tervezési szabadság bénító.
Egyszer írt egy darabot arról, hogy soha nem fogok soha lemondani a tornateremről egy olyan emberre, akit nem tudok. Kétszer gondolkodnék azzal kapcsolatban, hogy felhagyjak egy jó izzadsággal egy olyan sráccal, akit nagyon érdekel, de ehhez a szinthez a kemény része. A borzalmas fickók megszabadulása, hogy megtalálja az egyiket, aki valóban érdemes megszabadulni tőlem a drága edzésidőtől. Ha gondolkodni akarok ott, akkor az agyam pörögni kezd, és a szívem fáj.
Túl sokat kérek? Nem vagyok hajlandó futtatni, szemmel zárva, karokkal nyitott, véletlenszerű ember felé, anélkül, hogy tudtam volna az eredményt, csak arra utaló jel, hogy túlságosan elfogyasztom a saját vágyaimat, és valaki másnak kell szórakoznia? Anyukám csinál hogy egyedül vagyok, mert én vagyok önző. Ez igaz?
A szememben az én ütemem gyakorlatilag praktikus. Gyógyászati. Ambiciózus. De valakinek a szemében, aki egy időpontban el akar vezetni, ugyanazon ütemterv nem praktikus. Célravezető. Egoista.
Nem tudom. Túlságosan elájulok, vagy túl lusta vagyok? Nem vagyok biztos benne, hogy időt töltenek, amennyire csak lehet. Vagy legyen.
Csak annyit tudok, hogy éppen most vagyok, a költői vad fogalomra támaszkodom, hogy beleszalálok az életem szerelmébe a Bumblef * ck Street és a Láthatatlan Avenue sarkán. Bankolok, hogy nem kell keményen kipróbálnom, és reménykedem, hogy hatalmas jutalmat kapok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: